Jakab Róbert borrendi társunk nekrológja
Jakab Róbert borrendi társunk nekrológja

Ősz van, sárgulnak, majd lehullanak a falevelek.
Az ősz - részére még is más, fájóbb, szívbemarkolóbb, mint az előző esztendők –számukra is csak melankóliát hordozó- októberei. Ennek az ősznek októberében a könyörtelen, a mindnyájunkat fenyegető és elöbb utóbb megtaláló halál is „aratott.” Tragikus hirtelenséggel elragadta a természet szinpompába öltözésének ellenére is az elmúlásra, a természet ­-és benne az ember- halandóságára, idejének végességére int, figyelmeztet, emlékeztet bennünket és így van ez minden esztendőben mióta világ a világ. Ez az ősz egy szűkebb család, de tágabb értelemben egy nagyobb család –nevezetesen a Móri Brindisi Szent Lőrinc Borrendkörünkből 47 évesen Jakab Róbert barátunkat, borrendi társunkat. A halál, a búcsúzás kényszere mindíg fájó, szívbemarkoló és az elviselhetőség határát súroló tragédia, de sokszorosan az, ha valakit élete delén, erejének teljében rabol el közülünk, itthagyva két gyermekét, feleségét és borrendi barátait.

Robi 1967-ben született Móron , tösgyökeres Móri család gyermekeként. Az „Alma Mater” padjait szülővárosában, majd Budapesten koptatta. A határőrség sorállományában teljesített katonai szolgálat letöltése után jelentkezett és nyert felvételt a Rendőrtiszti Főiskolára, amelynek elvégzését követően 1988-ban tért vissza szülővárosába, ahol a Közlekedési Alosztályon helyezkedett el. Jó munkájának elismeréseként rövidesen az Alosztály kinevezett vezetője lett.
Szakmai karrierjének töretlenségét bizonyítja, hogy az alosztályvezetői beosztását pár év múlva Mór város Rendőrkapitánya címre cserélhette fel, amely megtisztelő címet egészen 2013-ig viselhette, amikoris egészségi állapotának nagymérvű romlása miatt -érdemeinek elismerése mellett- rendelkezési állományba vonulásra kényszerült.
Robi, szülein keresztül már gyermekkorában megismerkedett a szőlőtermesztéssel és a borászattal, amelyeknek később Ő maga is eredményes művelője lett. A Brindisi Szent Lőrinc Borrendbe 2010-be nyert felvételt, amelynek halála napjáig megbecsült, köztiszteletben álló aktív tagja volt. Nehéz, hihetetlen és nagyon fájó nekünk -akik ismertük és szerettük Robit- az előző mondat végére, a tragédiát hordozó „volt” szót leírni. Nemrég még egymás mellett ültünk a borászbálon, együtt vettünk részt a tihanyi Gardafesztiválon, és egy helyi főzőversenyen. Megszámlálhatatlan rendőrviccen derültünk együtt jóízűen.
Szerettük Robit. Igen. Ő rendőrként is emberséges és emberként is szerethető volt. Mindenkihez volt egy kt kedves, baráti szava. Megdöbbentő, hogy már csak az emléke lehet köztünk. Nem a halálhíre okozott sokkhatás és az elvesztése miatt érzett fájdalom, hanem az együtt töltött vidám hangulatú órák, napok és évek mondatják velünk őszintén, hogy emlékét, csendes, visszafogott mosolyát, emberségét megőrizzük szíveinkben.
A fák levelei ugyanúgy sárgulnak és hullanak le, mint eddíg minden esztendőben. Ez az ősz mégis más, szomorúbb, mint az előzőek voltak. Eddíg soha nem kellett azt mondanunk, örökérvényűen, hogy „Isten Veled Robi barátunk! Találkozunk az örök vadászmezőkön!

Végezetülpedig –mintegy búcsúzó útravalúul- engedd meg, Robi barátunk, hogy (Ars Poétikaként) ideídézzük Baka István költő egyik versének befejező sorait.(minimális változtatással)

„ S ha majd a gálickék egek szőlőhegyén,
A hold kerek kőasztalára könyökölve
Nagyot sercintesz rá a földre,
S pipádat olykor félrerakva
Napot verhetsz naponta csapra,
Majd igyál, kancsójából az égnek,
Reggel vöröset, délben fehéret"


Kovács Gyula                                                     Tálos Tamás
alkancellár                                                           nagymester

« vissza