Keressük az egykori budai borvidék klasszikusát. Megkíséreljük kékszőlők levéből újra összerakni a hajdan híres cuvée-t, amely az 1730-as évektől az 1870-es évekig a nemzetközi kereskedelmi forgalomban is öregbítette a város dicsőségét. Keressük, kutatjuk, elemezzük, mert újra bevezetnénk − legalábbis Budapest idegenforgalmába − a Budai Vörös (vagy Buda Legendája?) eleinte talán számozott butéliáit. Megkezdődött a házasítási minták kóstolása, minősítése.
Hogy kik a „mi”, akik Buda kultúrtörténetének legújabb kori borfejezetét írjuk, hogy újra színpadra állíthassuk a hajdan híres budait? Sokan vagyunk. Egy asztaltársaság – a Kadarka Kör –, a Budapesti Városvédő Egyesület, a Budapesti Turisztikai Hivatal, de maga a főváros is: Bojár Iván Andrásszorgalmazására a FŐKERT elültetett a Várhegy nyugati oldalán néhányszáz tőkét az itt valaha honos Kadarkából, Kékfrankosból. Szakemberek s szakintézmények: Szentesi József, a Kézműves Borok Házának gazdája, a budafoki Soós Borászati Iskola és tangazdasága (hisz ez a térség is a klasszikus budai vörös hazája), a Budapesti Corvinus Egyetem, s hamarosan talán Hegyvidék meg Óbuda önkormányzata.
Ha ennyien bábáskodnak egy projekt körül, el is veszhet persze a gyerek, de – s reméljük, most mégis ez a kivételes eset történik meg – föl is nőhet. És hozzájárul majd a nyugdíjunkhoz. Mert egy ilyen vállalkozás, könnyű belátni, idővel üzleti szempontból is hasznot hozhat, mondjuk például a főváros idegenforgalmának konyhájára.
